Tudom eltelt egy kis idő amíg nem frissítettem, de remélem tetszik még ez a rövidke fejezet is. :) Jó olvasást! Ha pedig nem probléma szeretnék kérni pár biztató kommentet. :))
2. fejezet
Ledőltem az ágyra, és sírni kezdtem. Miért akarnak annyira bemenni a katonaságba? Megértem, hogy mindkettejük álma, de azért rám is gondolhatnának...Az a másfél hét hamar eltelt. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a kocsimba ülünk, és a katonasághoz vesszük az irányt. MinJun már ott volt ahogy még rajta kívül jó pár férfi. Odamentünk MinJunhoz, majd nyomtam egy puszit az arcára. Szerelmemet megcsókoltam hosszan, és szenvedélyesen, hisz ki tudja mikor látom legközelebb.
- Taec... nem akarom... – szipogtam.
- Szeretlek! Ezt soha, de soha ne felejtsd el.
- Szeretlek! – nyomtam egy puszit ajkaira. – MinJun! Gyere ide te is!
- DaSom, kérlek ne sírj! – ölelt meg.
- Hiányozni fogtok! – töröltem le könnyeimet.
Felsorakoztak, majd tisztelegtek, és bevonultak. Könnyeim egyre jobban kezdtek folyni szememből. A kocsimhoz vettem az irányt, és addig be sem szálltam míg teljesen le nem nyugodtam. Erős fejfájással vezettem haza, majd bevettem egy fájdalom csillapítót, és elaludtam.
Másnap arra keltem, hogy senkisem fekszik mellettem. Eszembe jutott, hogy Taec katonaságban van. Máris rossz napom, és kedvem lett. Limentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Csak ültem, és ültem. Csend volt... Túl nagy csend. Nem volt ott TaecYeon. Nem akartam elhinni, hogy tényleg nem lesz velem két évig csak ha jól teljesít akkor két honaponta láthatom. Nekem az kevés! Azt akarom, hogy velem legyen mindig! A nap minden percében őt akartam. Miután összeszedtem magam bementem a konyhába, és csináltam valami reggelit. Később felmentem az emeletre a szobámba. Elmentem zuhanyozni, majd elindultam sétálni. Egy parkban leültem, és ott voltam egészen estig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése